A személyes tér, nemcsak az emberi világunkban létező fogalom, kutyáéknál is kardinális kérdés, hogy kit és mennyire engednek közel magukhoz, vagy épp ők mennyire tartják tiszteletben mások személyes burkát. Épp e hasonlóságok miatt érdemes jobban megfigyelni ezt a jelenséget, és levonni a tanulságokat az emberi kapcsolatokra nézve.

Mi a személyes tér?
"Edward Hall 1966-ban megjelent, Rejtett dimenziók című könyvében foglalta össze azóta igen népszerűvé vált, ma is érvényes elméletét a személyes terekről. Ennek lényege, hogy testünket négy távolsági zóna veszi körül, és ennek óriási jelentősége van személyközi kapcsolatainkban. Az intim távolság a testfelületünknél kezdődik, és nagyjából 50 centiméteres övezetet jelent. Ebbe csak legközelebbi hozzátartozóinkat, párunkat, gyermekeinket engedjük be szívesen. A következő, 50 centimétertől 1,2 méterig terjedő személyes távolság a barátokkal, jó ismerősökkel való beszélgetés zónája. Amikor idegenekkel tárgyalunk vagy hivatalos, üzleti ügyet intézünk, úgy érezzük jól magunkat, ha partnerünk a társas zónában, azaz 1,2 méternél messzebb, de 3,6 méternél közelebb helyezkedik el tőlünk. 3,6 méternél kezdődik a nyilvános távolság – itt már bárki tartózkodhat anélkül, hogy zavarna bennünket." (Forrás: http://mipszi.hu/cikk/140709-maganbuborekok)

Egy magabiztos kutyának nincs szüksége különösebb erőfitogtatásra ahhoz, hogy mások tudtára adja, nem érdemes a személyes terét háborgatni. Aki mégis átlépi azt, hamar szembesül azzal, hogy nagy hibát vétett. Ti mennyire tudjátok tudatni másokkal, ha épp nem kértek most a társaságból? Vagy ha egy idegen túl közel, túl bizalmaskodóan szólít le? Ha a tömegközlekedési eszközön beleállnak az arcodba, vagy épp minden megpakolt bőrönd a te térfeleden landol?

Ezek mind hétköznapi helyzetek, viszont sokaknak ezen szituációk kezelése is gondot okoz. Nem merünk kiállni magunkért, és szólni, jelezni a másiknak, hogy útban van, hogy nem férünk el, hogy épp mi következnénk a sorban. Ahogy a kutyáknál is nálunk embereknél se a magabiztos, határozott emberek problémája ez. Általában az érzékenyebb, visszahúzódóbb egyedek azok a kutyáknál is, akik ha meg is próbálják elmagyarázni a határokat, vagy (1) nem értenek belőle, mert nem tudja a megfelelő erővel kifejezni a szándékát, vagy (2) meg sem próbálja, mert (2a) vagy nem képes rá, nincs annak a képességnek a birtokában, hogy hogyan is lehetne ezt a helyzetet kezelni, vagy (2b) nincs meg hozzá az ereje. Ismerősen hangzik, ugye?

De persze nem mindig minden ennyire fekete vagy fehér. Mi magunk is máshogy viselkedhetünk egy jól megszokott közegben/ az utcán/ a főnök/tanáraink előtt/ ha mi vagyunk a főnökök/teljesen idegenek között. És az, hogy hogy tudunk akaratot érvényesíteni, minden szituációban más és más lehet. Amit viszont nem árt észben tartani, és ez segíthet, ha épp világgá szeretnénk szaladni zavartságunkban, hogy ha pl. a megszokott környezetemben tudtam érvényt szerezni az akaratomnak, akkor igenis birtokában vagyok ennek a képességnek, csak merni kell használni.

...És egy személyes sztori a végére, különösebb tanulság nélkül. Én magam sokáig a jólneveltség álcája mögé bújva, inkább félreálltam és hagytam, hadd nőjenek a fejemre, "tisztelve a kort, a ranglétrán felettem állókat", stb. Míg a baráti körömben, a családomban tudom, és szeretem is irányítani a dolgokat. Mióta kutyázok, koncerteken, bulikban szoktam játszani a személyes tér kibővítésével, néha csak poénból, a haverok szórakoztatására. Egymást érik ilyenkor az emberek, a privát terünk beszűkül, és ezt jó alkalomnak találom arra, hogy tesztelgessem kicsit magamat, és másokat, hogy tudok magam és a barátaim köré kicsit nagyobb teret húzni úgy, hogy csak non-verbálisan kommunikálok, ahogy azt a kutyák is teszik egymással. Az eredmény az, hogy mindig egy kicsivel több helyünk lesz :D